ÿþ<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> <head> <TITLE>PORT.huVér vagy paradicsomlé?</TITLE> </head> <body lang="hu"> <a href="http://www.nepszabadsag.hu" target="_blank"> <div style="margin: 0px 5px 5px 5px"> <img src="nepsz.gif" align="left" alt="" border="0" alt="Népszabadság" width="185" heigth="33" / > </div> </a> 1995. február 16. <br /> <p align="center"><font color=firebrick size="4"><b>Vér vagy paradicsomlé?</b></font> <br> <p align="left"> Egy svéd felmérésben azt kérdezték a tévével együtt élQ tinédzserektQl, hogy szerintük mitQl halnak meg az emberek.<BR>A válaszolók negyven százaléka úgy vélte, hogy természetesen a golyó, kés vagy más beavatkozás végez velük. El sem tudták képzelni, hogy valaki ágyban, párnák között haljon meg.<BR>Idestova harminc éve vizsgálják a tévé és az erQszak összefüggését, a mérkQzés állása azonban ma is döntetlen: a tévéállomások tagadják, a szociológusok állítják, s közben egyre több vér folyik a csatornákból. Illetve, mióta kitalálták a relality-tv-t, megtörtént bqnügyek rekonstrukcióját, vagy még inkább a kommandós egységekkel együtt helikopterezQ riporterkamerát, egyre inkább összemosódik a valóság és a fikció. Azt látod, ami épp történik, igazi vér folyik, igazi puskák dörögnek, ám mivel mégis csak a dobozból jön az egész, lehet, hogy ez is csak ki van találva.<BR>Esténként azzal szórakozom, hogy végigsétálok az összes csatornán, hátha van valahol egy olyan mqsor, ahol nem lQnek, kínoznak, gyilkolnak ­ többhetes magánkísérletem eredménye 18:2 a paradicsomlé javára.<BR>Oliver Stone, a filmprovokátor a Született gyilkosok címq darabjával sokkolta a közönséget: egy sorozatgyilkos történetét mesélte el (a Bonny és Clyde mai históriáját). Egy fiú és egy lány (Mickey és Malory) nekivág a világnak (egy kocsi és egy arzenál flinta kíséretében), és kinyír vagy ötven embert. A véres sztorinak azonban ez csak bevezetése, az igazi tézis a film második része, ahol a rosszak már sitten ülnek, de a tévé felfedezi Qket. Mi lenne, ha egy sorozatot készítenének velük ­ a CBS nézettségi indexe biztosan verné a többi hálózatét. És máris itt az indulás: idQzítés a fociszuperkupa döntQjének vége, a közönség Qrjöng, tinilányok és fiúk ünneplik M+M-et. Hiába tiltakozik a börtönigazgató (fél), vonakodik az elítélt ­ a kép és a világhír gyQz. Stone ­ mint korábban is (A szakasz, JFK) ­ itt is kemény tézissel játszik: a tévékép nemcsak bqntárs, maga is öl. Nem azért, mert rossz példát mutat, hanem mert olyan természetessé teszi a gyilkolást, mint a légyfogást.<BR>Stone egyszerqsít, a motívumok, a karakterek elmosódottak, azt is mondhatnám, ezúttal gyengébb mq született. De nem is ez a lényeg. A film voltaképp klipek sorozata: tévészériák, rajzfilmek, hirdetések, dokumentumelemek észrevétlenül váltogatják a két lQdözQ kalandjait, mi nézQk sem tudhatjuk pontosan, mikor vagyunk az "eredeti helyszínen", és mikor egy reklámban vagy krimiben. A történet színe és fonákja egyaránt a képömlés orgiája. Az egyikben még Dürer apokalipszis-lovasa is feltqnik, mint valami kínai vendéglQ reklámja.<BR>Szóval, Stone sejti, hogy ezzel a filmmel nem fogja eldönteni a harmincéves vitát, de azzal is tisztában van: goromba érvek kellenek ahhoz, hogy felébredjünk.<BR>És igaza van: annyit valószínqleg megsejt a nézQ, hogy ebben a mai képvilágban elmosódik a határ a vér és paradicsomlé között, s vele a legfQbb bqn visszatartó ereje is. (Emlékszünk még a két angol kisgyerekre, akik megnyuvasztottak egy harmadik, még kisebbet?) Stone bizonyítási eljárása ­ Qrület, de van benne rendszer. Mit mondjak, inkább neki hiszek, bár szívesebben néztem volna mindezt egy jobban megcsinált filmben. A dolgot legfeljebb az menti, hogy itt egy tételt kellett bizonyítani. Olyan tételt, amelynek evidenciáját elQbb-utóbb ki-ki belátja. Addig pedig jó keverést a távirányítóval. <br> <br> <p align="right"> Almási Miklós <br><br> </body> </html>