12.C

I love 12.C!

I love 12.C!

 

Ballagási beszéd

Ezt mind tőlük kaptam!

 

Kedves végzős tanulóink, tisztelt szülők, barátok, búcsúztató diákok, kedves tanártársaim!

Bevezetőként egyik kedvenc magyar íróm, Rejtő Jenő írását idézem szabadon: „Olyan a jó ünnepi beszéd, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Ami az első feltételt illeti, igyekezni fogok nem visszaélni a türelmükkel, a másodikat majd ítéljék meg Önök.

Minden évben visszatérő alkalom egy iskola életében a végzős diákok búcsúztatása, nehéz olyan gondolatokat találni, melyeket ne mondtak volna el már mások hasonló alkalmakkor. Mégis, minden év más, hiszen mások a búcsúzó diákok, s mások vagyunk mi is - tanárok, s a még itt maradó diákok.

Kedves ballagó növendékeink!

Huszonhárom éve magam is ugyanígy álltam egy iskola udvarán, s megilletődve vártam a csodát: éreztem, valami véget ért az életemben, s valami új, csodálatos dolog bekövetkeztét reméltem. Aztán gyorsan elmúlt az ünnepi pillanat, s újra előttem volt a már jól ismert feladat: leküzdeni a következő akadályt. Sikerrel túljutni az érettségi és a felvételi vizsgákon, hogy aztán máshol folytassam a tanulást. Később ugyanígy vártam az egyetem végét, hogy elkezdjek dolgozni, hogy megszülessenek gyerekeim. Szerettem volna előrejutni az életben, vágytam rá, hogy elismerjék munkám. S közben egymás után peregtek el életem gyorsan múló percei, anélkül, hogy igazán kiélvezhettem volna mindegyiket, s nem csupán azt a néhányat, amikor éreztem azt: elértem, amit akartam.

Sok év telt el így addig, amíg először láthattam Robin Williams csodálatos filmjét, a Holt költők társaságát, s magam is szembesültem azzal, amire a filmbéli új irodalomtanár felhívja diákjai figyelmét: életünk véges, minden percét ki kell használnunk, gyermekkorunktól egészen utolsó éveinkig – s azokról ráadásul még azt sem tudjuk, mikor éljük meg.

Szíven ütöttek a rég halott latin költő sorai:

„Szakajtsd a rózsa bimbaját,

Élvezd, amit a perc ad,

a virág ma mosolyg rád,

holnap már holttá hervad.”

E sorok felhívták a figyelmem arra, hogy életünk minden percéről el kell számolnunk magunkkal.

Epikurosz azt tanítja, hogy minden érzést – jót s rosszat egyaránt – mélyen és teljes szívünkből, akkor és ott kell átélnünk, mert nem biztos, hogy még egyszer lesz rá lehetőségünk. Este, ha lefekszünk, meg kell keresnünk azt, miért volt érdemes élnünk ma. Így nem rohan el az élet mellettünk, nem leszünk az életben csalódottak hatvanéves korunkban sem, s megtanulunk örülni a kicsi dolgoknak is. Hisz nem a világ legcsodálatosabb dolga-e egy harmatos nyári hajnalon nézni a fűszálakon csillogó vízcseppeket, gyönyörködni a felkelő nap megtört fényében?

Amikor néhány hete a 12.C-ben arról beszélgettünk, hogy hamarosan itt van a ballagás, s szóba került az, hogyan köszönjön el az osztály az iskolától, az osztályt tanító tanároktól, az egyik lány száját önkéntelen mondat hagyta el: a tanár úrnak is kell valami ajándék. Hitetlenül néztek rám, azt hitték tréfálok, amikor azt mondtam: nekem ez a négy év volt az ajándék. Pedig komolyan gondoltam, s így gondolom ma is. Hiába telt el sok év a verőcemarosi hajókirándulás óta, ma is oly eleven a kép előttem, hogyan próbálja meg eltüntetni néhány fiú a visszaindulás napsütötte reggelén a hosszúra nyúlt éjszaka romjait, hogy Orfűn a közös vacsora alapanyagainak megvásárlásakor a morózus és arrogáns boltos nőtől bosszúból ÁFÁ-s számlát kértek. Hosszasan sorolhatnám még az együtt töltött évek apró mozzanatait. Kis dolgok ezek, de ezekből a pillanatokból áll össze, válik igazán széppé az élet.

Kedves végzős diákjaink!

Ma elbúcsúznak volt iskolájuktól, már csak vizsgázni kell visszajönniük hozzánk. De őszintén remélem, az itt töltött négy év emlékei arra késztetik Önöket, hogy kényszer nélkül is meglátogassanak bennünket, akkor és olyan sokszor, ahogy csak tehetik. Mi mindig nagy szeretettel várjuk vissza végzett diákjainkat. Őszintén kívánjuk, érjék el céljaikat, s találják meg helyüket az életben.

Ha véget ért a hivatalos ünnepség, s elhagyják volt iskolájukat, első dolguk az legyen, hogy megköszönik szüleiknek mindazt a gondoskodást, szeretetet, ami hozzásegítette Önöket ahhoz, hogy sírhassanak és nevethessenek itt ma. Számtalan gondokkal terhelt, átvirrasztott éjszaka, hajnali beszélgetés van a mögött, hogy ma ünnepeltként itt állhatnak az udvaron.

 

Kedves ünnepeltek és tisztelt ünneplők!

Kassák Lajos szavaival búcsúzom, fogadják tőlünk útravalóul:

„Semmiről sem akarlak meggyőzni

élj szíved törvénye szerint

szorongás és pátosz nélkül.

Légy jóban önmagaddal

Ez a legfontosabb.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

A sikeres érettségi után jót mulattunk a banketten. Saját "aranyköpéseim" kaptam emlékül, nagyon örülök neki. Egy kis ízelítő:

Egy kis nyári emlék...

levlap1.jpg (16107 bytes) levlap2.jpg (22525 bytes)

vissza