[ ACID ]
 
 
 
 
Acid
Freee Magazin, 1996 február
 
Mit kell tudni az acidről? Az egyrészt egy tánc, valahol a halál-, a nász, és a fegyvertánc között, másrészt a szórakoztatás titkos, ellenőrizhetetlen ága, mikor táncolni, révülni, mulatni kell. Az elmúlt években valahogy mindig álruhát öltött, kultúrálódásnak, koncertnek, házibulinak nevezték. Az acidben ilyesmiről nincs szó, csak örömről, trance-ről, de minden kultúrálódás és társalgás nélkül. E szótalanság hatalmas feszültséget okoz, melyet az alkohol sem old. Néha gyönyörű, néha riasztó. A kilencvenes évek igyekszik kitenni magáért, vadonatúj lehetőségekkel kedveskedik, kiszolgál, színesen és ellenállhatatlanul. Az acid sokkal többet is jelent ennél: a zenének, a képkészítésnek, a divatnak vagy a világnézetnek a sajátos egyvelegét.
 
Az acid Albert Hoffman átlátszó találmánya 1943-ból, az LSD, mely az első hallucinogén, amivel a fehér ember önállóan előállt. Kémiai csúcstechnika, pár száz év tudománya kellett hozzá, s a végén a fehér ember is hozzájutott. A maga módján szintetikusan. Az a kor igen buzgó volt, sok minden született akkoriban, mely megváltoztatta teljes kultúránkat és átformálta világképünket, ilyen a kvantummechanika, a káoszelmélet, a relativitáselmélet, és az LSD feltalálása is.
Az acid mai formájának története és világképe van, s különféle nagy és kisszabású partyk formájában mutatkozik. Ami a világképet illeti, az acidnek nincsen kiáltványa, vagy egységes mozgalmi üzenete, viszont a számítógépes grafikák szimbólumaiból, a designból vagy egy-egy party díszleteiből összeállítható egy gondolatsor. A zene nem csak egyszerűen hallható, szórakoztató, szép, hanem küldetése, funkciója van: egy bizonyos élményt céloz. A rockzenében ez az üzenet nem volt ennyire egyértelmű, s az élmény nem volt ennyire meghatározott. Az élmény az elragadottság, a transz, ezt keresik a népek ebben a zenében: szavak, fogalmak bukkannak fel gazdag képzettársítással. Az acidben résztvevők láthatatlanok, egyszerűen teszik a dolgukat. Az érzékelés, a megélés mélysége az ő titkuk.
 
Az idegrendszer kiváló metafora az acid számára, hiszen egyrészről az egész acidkultúra felfogható úgy, mint kísérlet arra, hogy megtudjuk: milyen fából faragtak bennünket, mire képes az agyunk, felelősség minden iránt, ami él, ami mozog. Az acid ebben a felfogásban pozitív tartalmú, felfokozott átélésre hív, a létezés öröméről és tágasságáról beszél. Az egész acidkultúra nem más, mint átélésre alkalmas hangulatok, atmoszférák megteremtése, előállítása.
Történetét tekintve az acid zene a nyolcvanas években már hallható ambient zenének egybemosódása. Az ambient környezetet, teret, körülölelést jelent, s ezek a zenék általában a kor csúcstechnikáival készült álomszerű "meditációs" zenék voltak, melyek a kilencvenes évekre kerültek kapcsolatba a ritmussal, és váltak tánczenévé. Kialakultak a különféle műfajok: az acid-house, a trance, a tribal, a psychedelic trance, és ezzel párhuzamosan kialakult a hozzá a zenei divat.
 
Az acidparty sem vadonatúj dolog. Valójában már a hatvanas évek freak showjai a maguk jelmezeivel magukban hordták a csírát. Akkoriban olyan bulikat szerveztek, melyek már szeánszok voltak a javából. Ezeken kötelező volt megvadítani a külsőt, megenni a belépőt, és táncolni. A nyolcvanas évek közepétől már több ezres partit rendeztek Amszterdamban, Londonban, Németországban, hamar szétterjedt a dolog, s mára gomba módjára növekszik népszerűsége. Az acidpartyk helyszíne általában különleges: hangárok, hajódokkok, fürdők, bunkerek, a peremkerületek elvarázsolt világai, néha az időpont sem mellékes: napéjegyenlőség, holdfogyatkozás, vízkereszt stb.
 
Egy acidpartyn táncolni kell, egyebet nem is nagyon lehet. A tánc semlegesíti azt a hatalmas feszültséget, amit a hétköznapitól igen távol eső tudatállapot, a dübörgő zene és a verbális némaság kelt a résztvevőben. Polgári értelemben nem normális együttlét ez, de a résztvevők pont ezért mennek oda. Villog a stroboszkóp, a legfontosabb vizuális kellékek egyike. Segítségével a mozgás feldarabolódik, az agyban önálló életre kelnek a másodpercnyi villanások, saját valóságunkban utazhatunk. A másik segítő a füst. Amikor elborít mindent, csak sziluettek maradnak a táncosokból. Már nem lehet tudni, hogy ki az illető, csak annyiban érdekes, amennyiben itt van, most. Ez a varázslat, az acidparty lényege. Nagy nyomás nehezedik a DJ-kre, akik egy-két óránként váltják egymást. Az ő kezükben van a varázslat kulcsa. Mindig fenn kell tartaniuk a tüzet, a táncot, mindig újabb hangulatot, érzést kell továbbítaniuk kifelé. Mindig újabb szellemet kell megidézniük.
 
A partykon nincs megállás nyolc-tíz órán keresztül. Ha belegondolunk, ennyi időt végigtáncolni, ennyi időt odaát tölteni már nem is szórakozás. Milyen távoli ez a nyolcvanas évek szombatestéitől. Valójában az acidparty , ha valaki talpon marad, belemegy és végigcsinálja, akkor nem más, mint kihívás. A végén meg lehet tisztulni, újjá lehet születni, de akár össze is lehet omlani.