FŐOLDAL
KÖSZÖNTŐ
AZ ISKOLA TÖRTÉNETE
NÉVADÓNK RÖVID ÉLETRAJZA
PEDAGÓGIAI PROGRAMUNK
MINŐSÉG-IRÁNYÍTÁSI PROGRAMUNK
STATISZTIKAI ADATOK
MŰKÖDÉSÜNK
RENDEZVÉNYEINK
FOTÓALBUM
A MÓRA SZTÁRJAI 2003/2004
CSEVEGŐ
TANULÓK HONLAPJAI
OSZTÁLYOK HONLAPJAI
TANÁRAINK
SZAVAZÁS
ELÉRHETŐSÉGÜNK

Móra Ferenc élete

1879. július 19-én Kiskunfélegyházán született. A gyermekkora meghatározó élményei egész életét végigkísérték:
     "Más írónak is van születési helye, más író is szereti szülővárosát, de nekem Félegyháza több, mint emlék. Engem Félegyháza tett íróvá - amit le sem szeretnék tagadni -, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: A Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám símogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig: mindent jelent nekem..."
Hatodik gimnáziumba járt, mikor az első verseit írta. Első költeményei mind a szerelemről szóltak. Nyomtatásban a Félegyházi Hírlap 1895. július 14-i számában olvashatta nevét először a verse alatt:
" Mi édes volt, lánykám, epednem / Reménytelen', szerelmedért,..."
A gimnázium szelleme híven tükrözte a városét. Félgyháza népe nemcsak Petőfi szellemét ápolta, hanem Kossuth Lajosnak is lelkes híve volt. A tanári kar java is "jó negyvennyolcas ember volt" nagy hatással voltak sorsára. A fölsős diák, a gimnázium első tanulója, az iskolai ünnepélyek szónoka és szavalója, hamarosan Félegyháza"kedvelt ifjú poétája".



A szerelem és a politika mellett Móra ifjúkori költészetének harmadik nagy tárgyköre a család. Édesanyjához több költeményt is írt:

"Fölér az minden Golgotával,
Ha a szegény urat nevel,
Magának sok rongyoskodásán,
Magának sűrű éhivel.
De jó az Úr, hogy adta őket:
Gondot viselni volt kire -
Híres anyák, nagyúri dámák,
Óh, jertek, jertek most ide!"



1897-ben, az érettségi után, az ígéretes tehetségű fiatalember eljegyezte Walleshausen Ilonkát, ő maga ősszel pesti egyetemre iratkozott: természetrajz és földrajz szakos tanár akart lenni.
Az Új Időkben, a Vasárnapi Újságban, napilapokban megjelent verseinek sovány honoráriumából csak egy ablaktalan, fűtetlen hónaposszobára futotta neki a Gyöngytyúk utcában...

Rettenetesen kínozta a magány, a honvágy. "Ó, de boldog az, aki hisz Istenben, és megnyugvását leli benne! De nekem már Istenem sincs!" -írta egyszer kétségbeesésében.
1899-ben kissé jobbra fordult a sorsa, amikor tanára, Péterfy Sándor a lakásába fogadta. Szállásértés reggeliért, havi öt forintért tanítóképzősök dolgozatát javíttatta vele. Ekkor Móra már jobban be tudott kapcsolódni az egyetemi ifjúság életébe. Költeményei megjelentek az egyetemi lapokban is. Tanulmányaiban is szép sikereket ért el. A most Ausztriához tartozó Oberschützen-ben segédtanári állást is kapott. Mégis, szíve, a honvágy hazaűzte Félegyházára, abban reménykedett, hogy szülővárosa kenyeret ad neki. Próbálkoztak bátyjával Szegeden is, pár verse megjelent ugyan a Szegedi Naplóban, ám mind hiába: az őszt és a telet megint otthon töltötte Móra Ferenc, kereset nélkül, ismét a bátyja nyakán volt kénytelen élni Budán.
Pesti élete tovább mélyítette kedélyének sötét színeit, s csak itt-ott ellensúlyozta a család melege utáni vágyból fakadó lírája.


A döntő fordulatot életében Kulinyi Zsigmond a Szegedi Napló felelős szerkesztője hozta.
"Hát így lettem újságíró. Nem a magam jószántából, hanem parancsszóra. Kulinyi parancsolta rám ezt a pályát."...
..."Sohasem az lettem, ami akartam lenni. Pap akartam lenni, és tanár lettem; tanár akartam lenni, és újságíró lettem; újságíró akartam lenni, és ezidő szerint múzeumigazgató vagyok." - írta később 1928-ban.
     1902-re visszatérve, végre, hosszú jegyesség után, frissen szerzett szegedi barátok körében, Móra Ferenc és Walleshausen Ilonka örök hűséget esküdött egymásnak. Házassága ugyan hamarosan megromlott, azonban még a legjobb barátoknak írt levelekből sem derült ki igazán hányadán is állt később a feleségével.



A szegedi élet, az új környezet neki való volt: a Szegedi Napló is a függetlenség eszméit hírdette. Gondosan ápolta nagy munkatársainak Mikszáthnak és Gárdonyinak hagyományát.
     1903. "Ahogy az újságírást Kulinyi Zsigmond, a meseírást Pósa Lajos parancsolta".
      Pósa Lajos a "mesekirály", az Én Újságom nagytekintélyű szerkesztője volt, nemcsak teret adott az ifjú Móra gyermekírói tehetségének kibontakoztatásához, hanem sarkallta, ösztönözte, dícsérte.
     1904-ben megválasztották a Közművelődési Palota tisztségviselőjévé, évi 2500 forintos fizetéssel.
     1905-ben belekóstolt a régészeti ásatásokba is, mégpedig Tömörkény unszolására, aki ezekkel a szavakkal nyugtatgatta az idegenkedő Mórát: "Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra!"
     1906 és 1932 között megszállottsággal vezetett maga is régészeti ásatásokat, naprakészen követte a szakirodalmat, s tulajdonképpen önzetlenül átengedte másoknak földolgozásra a maga által ásott leleteket. Élete végéig mintegy négyezer sírt és települést tárt fel. Kutatásaira fölfigyelt az európai régészet is, angol segítséggel került nyomdába a csókai ásatás teljes anyaga.
     1909-14 között gyermeklapokat szerkeszt, s közben sorra jelennek meg ifjúsági regényei, melyek először vitték szét nevét az országban is.
     1913-ban a szegeden könyvtár- és múzeumigazgató volt egyidőben.
     1917-ben megválasztják a szegedi városi törvényhatóság bizottságába, ahol városatyaként volt alkalma előterjeszteni indítványát a népköztársaság kimondására.(Ezt később Móra bűnlajstromára írták.)
     1920. Megjelenik az első, felnőtteknek szánt verses kötete a Könnyes Könyv.
      Kiskunfélegyháza díszpolgárává választotta.
     1930-ban felnőttek számára írt első regénye, "A festő halála" jelenik meg.
     1931-től sokat betegeskedett, egy hónapot a balatonfüredi szanatóriumban töltött.
     1932-ben a szegedi egyetem díszdoktorává avatta Móra Ferencet, mely cím régészeti tevékenységének volt köszönhető.



A harmincas évekkel Móra nemcsak életének delelőjére, hanem pályafutásának is a csúcsára érkezett. De érezte, hogy nem sok van már neki hátra. Túl sokat és túl gyakran betegeskedett.
Előadókörútjai az országban, Szlovákiában és Erdélyben ismertté tették nevét, mint íróét és mint múzeumigazgatóét. S közben fáradhatatlanul dolgozott...az Aranykoporsó-t írta... mindig volt a viccelődéshez kedve: "Születésem napjára, ördög bújt a májamba".
Móra magát szolgálómesternek tekintette: a nemzet szolgálómesterének.



"Most jöttem rá, a számadás napjaiban, hogy én is ugyanazt teszem, mint apám.
Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve neki, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám, s azért szívleltek úgy az emberek, mint az apámat.
Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam, s ha iparostársaim majd szövétnekkel veszik körül a pihenésre térő szolgálómester utolsó ágyát, a szövétnekek füstjének nem kell a földre vágódni, szabadon szállhat az ég felé."



1934. február 8-án, csütörtökön, 7 óra 5 perckor a szíve megszűnt dobogni.

Az egyetem füvészkertjének üvegházában kivirágoztattak egy Forsythia ágat Móra Ferenc ravatalára.



Móra Ferenc életútjáról, írásairól részletesebben a
http://corvina.bibl.u-szeged/corvina olvashatunk.
Erről az oldaról Móra Ferenc néhány írása, régészeti kutatásainak jegyzetei is letölthetőek!

<<< vissza a nyitóoldalra <<<
 
Copyright © KataWebdesign. All right reserved.