Néhány szó a konduktív pedagógiáról

„Tanítasz? Kíváncsiságot kelts, és ne leckét adj fel!” (Vörösváry László)

A konduktív nevelés, vagy konduktív pedagógia elnevezést nem véletlenül találta ki Dr. Pető András, aki ennek a rendszernek a megalapítója volt.

A konduktív – rávezetést jelent, vagyis magyarra fordítva, a konduktív pedagógia, rávezetéses tanítást, nevelést jelent. Az elnevezés hangsúlyozza tehát, hogy a tanulás aktívan történik.

A kondukció, rávezetés, ami egyrészt célképzéshez, másrészt megoldáshoz vezet.

„Tanítasz? Kíváncsiságot kelts, mutasd meg a célt, és a megoldáshoz vezető utat!”

Pető András feltevése az volt, hogy az orto- és diszfunkció olyan folyamatok, amik nem függenek abszolút mértékben a különböző fogyatékosságoktól.

Mi is az, hogy ortofunkció,(„megfelelő működés”)?

Ez nagyon sokféleképpen értelmezhető.

A konduktív pedagógia értelmezése szerint az ortofunkció azt jelenti, hogy az ember képes mások számára is jelentőséggel bíró munka végzésére, képes hasznossá válni, és saját problémáin kívül mással is tud foglalkozni.

Ezért az ortofunkció, (vagyis a helyes működés) elérése érdekében, nem valamely fogyatékosság változtatása, hanem a változásra képes ember segítése a cél!

Ennek a célnak az elérésére jött létre a konduktív pedagógia rendszere, ami figyelembe veszi az ember megismerési folyamatait, érzelmi életét, és a kommunikatív szempontokat is.

A konduktív pedagógiában az ember tisztelete is nagyobb a hagyományosnál. A konduktív nevelés során bizonyítani akarjuk és tudjuk, hogy az emberre jellegzetes tulajdonságok, még az idegrendszer súlyos károsodásai esetén is jelen vannak.

A megoldás nem egyszerűen az általunk észlelhető funkció, viselkedés támogatása, hanem annak a belső szervezésnek, a környezettel való kölcsönös ráhatás módjának kialakulása útján valósul meg, aminek az eredménye a funkció. A kondukció, megfelelő célok közvetítésével, komplex tevékenységek rendszere útján, rávezeti az embert a belső szervezésmód kialakítására, az idegrendszer koordinációjára, vagyis a feladatmegoldásra.

A cél elképzelésekor az idegrendszer megszervezi a cél eléréséhez vezető bonyolult utat.

Ez a szervezés nem tudatos, a célja tudatos csupán, de szerepet játszik az értelmi fejlettsége, érzelmi világa és meggyőződése is!

A konduktorok feladata tehát az, hogy tudatosítsa a célt, és megmutassa a cél eléréséhez vezető utat.

A konduktív pedagógia nem terápia!

A megértés zavarát az okozza, hogy a pedagógiai munka eredményeként észlelhető változást, hagyományosan és helytelenül a gyógyulás kategóriájába sorolják.

Amikor az ép gyerek tanul, és tanult funkciói ügyessé, szokássá, majd automatikussá válnak, azt nem tekinti senki „gyógyulásnak”. Az épek tapasztalatlanságát, tudatlanságát, ügyetlenségét nem tekintik betegségnek.

A diszfunkciós gyermek képtelenségét, gyakorlatlanságát, tapasztalatainak hiányát viszont, kórnak tekintik, amit gyógyítani kell, ezért náluk a hangsúly a tanulás helyett, a gyógyításon van.

A konduktív pedagógia az ortofunkció kialakításában a tanulás jelentőségét hangsúlyozza.

Úgy gondoljuk, hogy a diszfunkciós gyermek is fejlődőképes gyermek, aki a tanulás útján fejleszthető, és ő is tapasztalás és tanulás útján fejlődik, mint ép társai. Legfeljebb, sokkal hátrányosabb helyzetből indul, mert neki azt is tanulnia kell, amit az ép gyermek az érzés és a fejlődés folyamán spontán sajátít el.

A konduktor tehát nem gyógyít, hanem tanít, nevel.

A funkciófejlesztő foglalkozás nem konduktív pedagógia, bármilyen kitűnő módszereket alkalmaznak is.

A konduktív pedagógia az ember szemléletének, aktivitásának, küzdeni tudásának, tanulási képességének, életrendszerének kialakítási programja.

Hogyan is valósul meg a tanítás, nevelés?

A konduktív pedagógia, egységes rendszer. Programja van.

A program arra alapul, hogy az ember tanulása elsősorban újraépítés.

Nincs mozgásgyakorlat a programban, nincs mechanikus gyakoroltatás!

Ha csak ismételtetnénk előírt mozgásokat, akkor azt látnánk, hogy a mozgás, idegen maradna a tanuló számára. Így történik ez, a részeire bontott mechanikus tanulás esetén.

A konduktív pedagógiai rendszerben a tanulónak meg kell értenie, hogy miről is van szó!

Bárminek a megtanulásakor a tanulónak lehetőséget kell adni, hogy ő maga aktívan megtervezze, „intendálja” a cselekvése célját, és hogy a cselekvésre annak fontossága késztesse! Ehhez nem elegendő, ha (ahogy egyesek képzelik, vagy mondják) „mentális késztetésekkel – szavakkal – próbáljuk rávenni a beteget a mozgásra”. Nem elegendő, ha az ember csak hallja, látja az elvégzendő feladatokat, nem elég a funkciók mechanikus gyakoroltatása sem. Az ilyen módon végzett gyakorlatoztatás értelmetlen foglalkozás.

Sem a megértés, sem a megtanulás nem ilyen egyszerű.

A cselekvés, képességek, gondolatok és érzelmek kifejezése.

Az embernek célja van, azt el is akarja érni, problémát akar megoldani, vagy éppen játszani szeretne. Ezek azok az elemek, amelyeknek a szerepe az életben jelentős.

Az ember idegrendszere csak akkor szervezi meg a cselekvés lefolyását, ha a cselekvőnek célja van.

Az embernek szükséglete a cselekvés.

Ezek után felmerülhet a kérdés: Hogyan tud aktív lenni az, aki passzív és hogyan tud cselekedni az, aki mozdulni sem tud?

Ennek megválaszolására először azt kell tisztázni, mit tekintünk cselekvésnek és aktivitásnak.

Aktivitás, cselekvés

A konduktív pedagógiában a célképzést, az érdeklődést, a tervezést tekintjük aktivitásnak, nem a puszta mozgást. Ugyanis a mozgás, ha passzív, vagy reflexes, akkor - bár ez mechanikus szempontból aktivitás- az ember ennek a mozgásnak passzív elszenvedője csupán.

Ezt a mozgást nem „teszi” az ember, ez csak megtörténik vele.

Az érdeklődés, a részvétel azonban, még akkor is aktivitás, ha nem jár mozgással.

Gyakran kérdezik:

- Ha az aktivitás mozgással jár, nem rosszabb-e egy helytelen módon végrehajtott cselekvés, mint a teljes passzivitás?

Gyakran úgy teszik fel a kérdést például a spasztikusokkal foglalkozó szakemberek:

Előbb kell-e kialakítani a helyes mozgásmintákat, vagy pedig a funkciókat kell-e a spaszticitás ellenére gyakorolni, helytelen tartásban?

A hiba már a kérdés feltevésben van.

Sem mozgásminták, sem funkciók gyakorlásáról nem lehet szó!

A mozgásminták és a funkciók az idegrendszeri szervezés függvényei. Ha az idegrendszer hibásan működik, akkor tűnik úgy, mintha a gyermek, vagy felnőtt kórosan mozogna.

De a kóros mozgás, vagy mozgásminták nem elsődleges okai a diszfunkciós működésnek, hanem következményei !!!

Szóval már csak azért sem lehetséges a gyakorlásos tanulásról beszélni, mert ami nem létezik, azt nem lehet gyakorolni!

Az aktív koordináció pedig még nem létezik.

Az ember viszont ebben az esetben nem fog megelégedni a diszfunkció tényének megállapításával, mint változtathatatlan, determinált adottsággal. Még van egy lehetősége: a tanulás.

Ez az egész tanulási folyamat más alapokra épül, mint a mechanikus gyakorlás.

A tevékenységhez kapcsolódó tanulás előnyösebb, mint a passzív reakció, az ismételt asszociációkkal történő tanulás.

A pedagógia a funkcionális reorganizáció, a flexibilitás, a plaszticitás jelenségeit használja fel.

Tanulás útján a reziduális kapacitás felhasználásával kis koordinációkat hozunk létre, hogy ezekre építsük az új ortofunkciót.

A helyes mozgásmintákat nem lehet közvetlenül megtanulni, kizárólag csak tevékenységek útján, amelyek például spaszticitás nélkül elérhető mikrocélokat foglalnak magukba.

Amikor a pedagógus játékszituációkat, illetve az ember számára megérthető célokat talál, a pusztán asszociációs tanulásnál magasabb szintről indul ki.

A céltudatos cselekvés az egyetlen út, ami aktív tanuláshoz vezet.

Amikor ehhez elfogadható célt indítványozunk (nem a funkció makroszkópikus célját akarjuk elérni), akkor a funkciót csak felhasználtuk arra, hogy a benne foglalt kis koordinációk megszülethessenek.

A kis koordinációk megszületéséhez a funkcióknak tartalmazniuk kell a közeli „mikroszkópikus” célokat, melyek csakis a belső újraszervezés útján érhetők el.

Az újraszerveződés a tudat aktivitása útján jön létre.

A kis célok visszajelentéseket adnak a koordináció kiválasztásához.

A céltudatos cselekedet lefolyását az idegrendszer megszervezi.

Ez a felfedező, és kialakító szervezés az állandó diszfunkciós működéséhez képest újat hoz létre a mikroszkópikus cél elérésekor:

új koordinációt.

Az idegrendszer e megszülető mikroorganizációja azonban, nem azonos sem a funkcióval, sem az ortofunkcióval. A funkciók még nagyon sokáig csak eszközöknek tekinthetők a kialakítás és az alkalmazás céljaira.

A „helyes működés” pedig, mint már jeleztük, sokkal általánosabb értelmezés.

Elérésének egyik feltétele, hogy a felépített kis koordinációkat az ember alkalmazni tudja.

Mi az a kondukció? Hogyan dolgozik a konduktor?

A kondukció a tanító funkciója, az ő szisztematikus megnyilvánulása, amit hozzáad a tanítványa önálló egyedi funkciójához abból a célból, hogy a sokat emlegetett mikroorganizáció, azaz az összerendezés megszülessen.

Nem meghatározott, abszolút módszer, hanem mindig a tanulóhoz viszonyított; nem túlságosan aktív, de mindig nagyon tudatos. Az aktív beavatkozástól eltérően ez a tudatos működés, katalizáló, a működést elősegítő, beavatkozás nélkül változást előidéző, olyan vezetés, amely kifejezetlen marad (lehetőleg sem tárgyi, sem személyi segítségben nem fejeződik ki), de beépített része a tanítvány cselekvésének.

A konduktor szenvedélyes, humoros, mulattató, fantáziadús.

A kondukció útján a konduktor, nem közvetlenül a gyerek funkcióit segíti, hanem a gyereket, aki a funkciókat építi. Egészen különleges jelenség az, hogy lemondunk a direkt segítségekről és könnyítésekről, a perifériás segítségadás helyett, közvetett, részben megfoghatatlan tudati és motivációs hatásokkal élünk.

A tanító által nyújtott kondukció rávezeti a neveltet arra, hogy legyen célja!

Ebben segíti minden lehetséges eszközzel, biztonságot, bizalmat nyújt.

Minden cél, amelyet el akarunk fogadtatni, legalább képzeletben konkrét, életszerű kell, hogy legyen!

E nélkül a célt nem fogja a gyerek magáévá tenni. A cél elérése, problémamegoldás.

Ez pedig fontos, mert a problémát megoldás nélkül nyújtjuk számára, és azt várjuk el tőle, hogy a konduktor által ki nem fejezett problémamegoldást, saját maga találja meg.

Az erőfeszítés, a hősiesség, a siker kizárólag a problémamegoldó személyé.

A problémának ezért kell, hogy jelentése legyen, és kell, hogy morális és indokolható tartalma legyen, egyszóval megoldása életfontosságú legyen a nevelt számára!

Rendkívül fontos a személyes erőfeszítés, majd a nehéz problémamegoldás sikerének öröme.

A konduktor lehetővé teszi az ember számára, hogy az ő direkt segítsége nélkül érje el a célt, az aktív emberrel tartja a kapcsolatot, nem a változtatandó funkcióval.

Az ember meg akarja magát értetni, cselekedni akar, és környezetét is meg kívánja érteni.

Ez a humán jelleget tartjuk az ember birtokában álló legfontosabb tanulási eszköznek.

Az egész nap programja olyan részekből áll, amelyek egy jól megszerkesztett egészet képeznek, és tudjuk, hogy az egész nap folyamatában csak az fog sikerülni, aminek jelentősége van! Az ajánlott céloknak csak akkor lesz értelme, ha azok az egész nap tartalmához kapcsolódnak. Ha attól elkülönülnek, akkor elvesztik jelentésüket, jelentőségüket.

Kondukció nélkül, ezért van az, hogy azonos „technikákkal” és azonos „programokkal” eredménytelenek lehetnek azok, akik nem tudják, hogy a problémamegoldások csak akkor funkcionálnak, ha az emberek életének keretébe helyezettek.

Ez olyan keret tehát, amely lehetővé teszi, hogy a cselekvések benne értelmet kapjanak.

Az ember minden funkcióit tartalmazó egész viszonylatában cselekszik.

A konduktor ezek összességére való tekintettel, és e kereteken belül valósítja meg nevelési tervét.

A konduktor

A konduktor olyan speciálisan képzett pedagógus, aki a nevelési folyamat minden pillanatában rávezeti a mozgássérültet az élet adta feladatok önálló megoldására; öntevékenységre készteti. A konduktornak rendelkezni kell a jó pedagógusi tulajdonságokkal, közöttük különösen az aktivitás létrehozásának, az együttműködésnek, és az operatív (gyors) megfigyelésnek a képességével is.

Konduktorképzés, Budapesten, a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetében történik, 1988 óta a Budapesti Tanítóképző Főiskola együttműködésében.

Az Intézet 1963 óta felsőfokú konduktorképző, aminek a központja még a Villányi úton volt, egészen 1985-ig, mikor is megnyitották a Kútvölgyi úton a jelenlegi „anyaintézményt”, ahol nagyobb létszámú bentlakó, és bejáró gyermekcsoportok, illetve felnőtt ambulancia működhetett, és több konduktort is lehetett képezni, mint előtte.

A konduktorképzés egyedülállósága abban rejlik, hogy az elmélet és a gyakorlat, együtt, egy helyen, szinte egyszerre történik, tehát a konduktorok is aktívan tanulnak, csakúgy, mint neveltjeik! Az elméleti oktatást mindig a gyakorlati munka követi, vagy fordítva.

Az elmélet és a gyakorlat ilyenfajta egysége, az elmélet tudatos alkalmazása, egy életre bevésődik egy konduktor agyába, és azt következetesen használja is munkája során.

A négyéves képzés során a konduktor-jelölt önállósága fokozatosan nő. Míg a kezdetekben példákat követve, és instrukciók segítségével dolgozik, eljön az idő, hogy összetett feladatok ellátására, megoldására lesz képes önállóan. Ehhez viszont sok gyakorlati tapasztalatra van szüksége!

És miután konduktorrá válik a jelölt, még mindig van mit tanulnia, és gyakorolnia!

A konduktor-jelöltek a képzésük során több konduktorral, és konduktor-jelölttel dolgoznak együtt különféle csoportokban, különféle sérülésű gyermekekkel, felnőttekkel.

A konduktor-jelöltek jó alkalmazkodó képességű, rugalmas, türelmes és odaadó konduktorokká válhatnak

A konduktorok, ha nem is ismerik egymást, különösebb probléma nélkül tudnak együtt dolgozni, mert félszavakból is megértik egymást.

A konduktív pedagógia intézeten kívüli kezdeményezései

Annak ellenére, hogy a konduktív pedagógiai nevelés kb. a 80-as évek végéig csak a Pető Intézetben valósult meg, zárt intézeti keretek között, manapság már sok konduktor dolgozik a Pető Intézeten kívül más intézményekben, kórházakban, óvodákban, iskolákban és még sorolhatnám. Sok konduktor dolgozik Magyarországon kívül is, Európa szinte minden országában, azonkívül az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, hogy csak a nagyobbakat említsem. A konduktív pedagógia, mint olyan, nemzetközileg is ismertté, elismertté vált az utóbbi tizenegynéhány évben, ami nem véletlen, hiszen, ez az új szemléletmód, program, ami az embert egészében fejleszti, hatásosan működik gyermekeknél, felnőtteknél egyaránt.