Történelmi Lexikon
írta: Bulba
A Kádár-korszak 1956 és 1988 közti időszak, amikor Kádár János volt az MSZMP első titkára. Konszolidációs időszak volt, a belpolitika rendezésének céljával. Változatlan maradt a pártállami rendszer, a tervgazdálkodás és a kollektivizálás terve. Majdnem minden földet sikerült állami gazdaságba vagy tsz-be szervezni. Erős kampányt indított a kormány az egyházak – főként a katolikus egyház – ellen. Ugyanakkor a lakosság életszínvonalát is igyekeztek javítani a jobb közhangulat és a kisebb ellenállás érdekében. Odafigyeltek a fogyasztási cikkekre, megszüntették a beszolgáltatási rendszert, emelték a béreket, munkaszüneti napoknak nyilvánították az egyházi ünnepeket (karácsony, húsvét) és ’57-ben bevezették a Lottót. Mindezek mellett a lakosság is belátta, hogy a forradalom kudarca után a közeljövőben nagy változások nem várhatóak. ’62-63-ra amnesztia rendeletet adott ki a kormány, aminek köszönhetően a külföld (ENSZ) is elfogadta, elismerte a kormányt, így megszűnt az ’56 óta tartó külpolitikai elszigeteltség.
A 60-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a tervgazdálkodás hosszútávon nem működik. Kialakult a pártban egy csoport, amely reformot szorgalmazott. 1968. január 1-jén életbe is lépett az „Új gazdasági mechanizmus” (Nyers Rezső). Hatékonyabb, színvonalasabb, eladhatóbb termékeket gyártó, az adottságaihoz, piachoz jobban alkalmazkodó gazdaságot terveztek. Egyes ipari vállalatoknak nagyobb önállóságot adtak. A mezőgazdaságban engedélyezték – az állami tulajdon mellett – a „háztáji” (v. „kisegítő”), az iparban a „második”gazdaságokat, ami a lakosság számára jobb megélhetést biztosított.
A mezőgazdasággal foglalkozók aránya jelentősen csökkent. Az ipari munkások aránya 1970-ben volt a legmagasabb, majd az is csökkeni kezdett. A harmadik szektorban viszont folyamatosan nőtt a foglalkoztatottak száma – akárcsak a többi fejlett és közepesen fejlett országban. A korszak nagy vívmánya volt, hogy jelentősen csökkent a szegénység, ami már „csak” százezres tömegre volt jellemző. A Kádár-rendszerben emelkedett szinte valamennyi civilizációs mutató: javultak a lakásviszonyok, a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság; 100%-os lett a társadalombiztosításban részesülők aránya; javult az iskolázottsági szint; általánosan elterjedt a nyaralás szokása és bővült a külföldi utazások lehetősége.
A viszonylagos jólétnek azonban ára volt: a rendszer stabilitását szolgáló életszínvonal emelése mellett elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. A nagyvonalú szociális intézkedések hosszú távú következményeivel se számoltak. Az életszínvonal emelkedésének árát nemcsak az állam, fizette meg, hanem az emberek is, akiknek jelentős része (mintegy háromnegyede) önkizsákmányoló munkát végzett a „második gazdaságban” (háztájiban, kisiparban és kiskereskedelemben végzett munka, de a féllegális és illegális tevékenységet is ide számították, mint pl. a csempészetet vagy a fusizást, vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben). 1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok és az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett.
A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte a nyolc osztályt. Az egyetemi, főiskolai képzésben részesülők aránya alapján viszont az európai sereghajtók közé kerültünk. Nőtt a válások száma. A gyerekszám folyamatosan csökkent. Az állam gyermekvállalást ösztönző szociálpolitika intézkedései csak kis mértékben lassították a szültések csökkenését. (…)
Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték. A sport elvesztette azt a kiemelt támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. A tömegsport fejlődése is elmaradt a kívánatostól. (…)
A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A nehezen beszerezhető nyugati termékek csempészet révén kerültek „forgalomba”. (…)
A hetvenes évek végén a népesség mintegy fel, a nyolcvanas években pedig már a több mint fel vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása csökkent. (…)
A Kádár-rendszer – ellentétben a Rákosi érával – a rendszer konszolidációját, elfogadtatását tűzte ki céljául. Kádár körül nem alakult ki olyan személyi kultusz, mint Rákosi körül, a pártvezetők kiváltságaik is mérséklődtek, a terror se vált tömegessé, a politikai üldöztetés az alkalmazkodó állampolgárokat nem sújtotta. A hétköznapok „átpolitizáltsága” is csökkent: nem várták el a lelkesedés tettetését. A Rákosi-korszak „aki nincs velünk, az ellenünk van” szlogenjével szemben Kádárnál az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szólam, valamint az Aczél György irányította, szocialista országokhoz képest enyhe és sokat „tűrő” kultúrpolitika is jelezte a szabadabbá váló szellemi életet. Magyarország a szocialista tömb „legvidámabb barakkjának” számított. Jelszava a „kétfrontos harc” lett: Kádár ügyelt a két szélsőség – a „dogmatikus”, „szektás”, sztálinista keményvonalasok és a „revizionisták” vagy „jobboldali elhajlóknak” nevezett reformkommunisták – féken tartására. A rendszer alapja egy társadalmi „kompromisszum”, ami a lakosság részéről a rendszer elfogadását, a kormány részéről pedig az elfogadás megkönnyebbítését jelentette. A kormány eltűri, hogy az emberek saját jólétükkel foglakozzanak, cserébe elfogadják a fennálló hatalmat. Az életszínvonal emelése, a szociális juttatások, lakásépítések, a második gazdaságok engedélyezése, a kultúra enyhébb cenzúrázása (támogat, tűr, tilt /”három T”/ rendszer), a szabadságok változatosabb eltöltésének, az utazások lehetősége mind-mind a rendszer fennmaradását szolgálták. A „frizsiderszocializmus”, a „gulyáskommunizmus”, a „puhadiktatúra” időszaka volt ez, ahol a vezető a Keleti tömbben egyedülálló népszerűségre tett szert. Azonban pont ez az enyhülő, kevésbé diktatórikus időszak hozta a rendszer bukását: a gazdaság nem bírta a „jólét” árát, a felvett hitelek pedig csak az „adósságspirál” beindulását érték el.